Magyar Néprajzi Lexikon

http://mek.niif.hu/02100/02115/html/

Magyar Életrajzi Lexikon

http://mek.niif.hu/00300/00355/html/

1956

Az 1956-os eseményekkel foglalkozó weboldal, ajánlom mindenkinek a figyelmébe!

http://www.rev.hu/sulinet56/online/naviga/index.htm

Hieroglifa alap ABC

Egyiptomi istenek

A rendiség kialakulása

I. Változások a gazdaságban a 14-15. században
1300-as évek közepe: lehűlt az éghajlat => csökkentek a terméshozamok => gyakori éhínségek, pusztító járványok => csökkent a népesség
következmények:
(1)a falvak elnéptelenedtek, pusztákká váltak
(2)az elhagyott földeket legelőnek használták
(3)elterjedt a juhtartás (gyapjú)
(4)a földesurak saját kezelésű földjeiket bérbe adták vagy telekként kiosztották
a nem céhes gazdasági ágakban látványos fejlődés kezdődött:
(1)új eljárások
(2)új eszközök (pl. szövőszék, vízimalom)
(3)növekvő termelés (pl. posztóipar)
megnőtt a pénz szerepe: pénzváltók, bankok

II. „Ami sokakat érint, sokaknak kell megerősíteni”
a pénzjáradék elsőrendűvé válásával lazult a parasztok személyi függése => szabad bérlőkké válhattak
a hűbériséget fokozatosan felváltotta a rendiség
a rendiség kialakulását befolyásoló tényezők:
(1)a hűbéri kötelékek folyamatosan lazultak
(2)a városok és a papság önálló, kiváltságokkal rendelkező csoportként elkülönültek a társadalom többségétől
(3)a király hatalma az emberektől származik, ezért meg kell osztania azt a rendekkel
rend: a társadalom azonos jogokkal és örökölhető kiváltságokkal rendelkező, érdekeit együtt védelmező tagjainak csoportja
három rend: nemesség, papság, polgárság
a rendek gyűlése (rendi gyűlés) korlátozta a király hatalmát (szavazás az új adókról és törvényekről)

Videofelvétel a két diktátorról

Kiegészítő a tananyaghoz! Kattints a névre és nézd meg a video-t!

Joszif Visszarionovics Sztálin

Adolf Hitler

Úton az újabb háború felé

I. Diktatúrák Európában
- nagy gazdasági válság + nemzetiségi konfliktusok => szélsőséges pártok előretörése => a demokrácia felszámolása => diktatúrák kiépülése
-1936-1939: spanyol polgárháború („a második világháború főpróbája”):
(1) jobboldali lázadás a baloldali kormány ellen
(2) Hitler, Mussolini: a jobboldali felkelők támogatása
(3) Sztálin: a baloldal támogatása
(4) jobboldali győzelem: Francisco Franco tábornok katonai diktatúrája

II. Olaszország és Japán hódításai
Olaszország:
(1) Mussolini célja: olasz birodalom a Földközi-tenger térségében („római nagyság”)
(2) 1936: Etiópia (Abesszínia) elfoglalása
Japán:
(1) militáns nacionalizmus
(2) Hirohito császár, Tanaka tábornok
(3) 1931: Kína elleni agresszió => Mandzsúria elfoglalása
(4) további célok: Délkelet-Ázsia, Csendes-óceán szigetvilága

III. A német terjeszkedés
1938. március: bevonulás Bécsbe, Ausztria bekebelezése
1938. szeptember 29.: müncheni négyhatalmi konferencia => Csehszlovákiának le kellett mondania a Szudéta-vidékről (Chamberlain brit miniszterelnök „megbékítési politikája”)
1939. március: a németek megszállták Csehországot => Cseh-Morva Protektorátus + szlovák bábállam => Csehszlovákia eltűnt a térképről
1939. március: Litvánia átadta a Memmel-vidéket (stratégiai jelentőségű)
Hitler becsapta a nagyhatalmakat, de azok nem léptek fel ellene (görcsös ragaszkodás a békéhez)

IV. Az új célpont: Lengyelország
1938. október: német követelések:
(1) Danzig (Gdansk) „szabad város” visszaadása
(2) német extraterritoriális (a korridoron keresztül) vasút és autópálya építésének engedélyezése
lengyel elutasítás + garancia- és szövetségi szerződés Nagy-Britanniával és Franciaországgal (1939. április- szeptember)
1939. augusztus 23.: német-szovjet megnemtámadási szerződés (Molotov-Ribbentrop paktum):
(1) kölcsönös megnemtámadási és semlegességi szerződés
(2) titkos záradék: érdekszférák meghatározása, területek felosztása

A sztálini Szovjetunió

I. A Szovjetunió létrejötte
-1917-től bolsevik diktatórikus rendszer
-vörösterror
1922: a Szovjetunió megalakulása, 4 terület egyesítése
(orosz vezetéssel):
(1) Oroszország
(2) Ukrajna
(3) Belorusz
(4) Kaukázusontúl
-szövetségi köztársaság

1924: Lenin halála => utóda J. V. Dzsugasvili („Koba”, „Sztálin”)
súlyos elnyomás, diktatúra
eszmerendszere: sztálinizmus

II. Sztálin önkényuralmának kiépülése
-szélsőséges diktatúra
-politikai ellenfelek eltávolítása
-tisztogatások a Szovjet Kommunista Párt (SZKP) vezetésében és a hadsereg vezetésében
-végrehajtó: belügyi népbiztosság (NKVD)
-a terror az egész lakosságot rettegésben tartotta (besúgók)
-munkatáborok (Glavnoje Upravlenyije Lagerjami => „gulág”: központi irányítású táborok)
-személyi kultusz

III. A tervgazdálkodás bevezetése
-az 1920-as évek végétől központi tervek a gazdaság irányítására
-„tízéves terv”: erőltetett iparosítás (nehézipar)
-a gazdasági rendszer eltorzult

IV. A mezőgazdaság kollektivizálása
-a parasztság kiszipolyozása (állami beszolgáltatások)
-a paraszti magántulajdon felszámolása (kollektivizálás)
-közös gazdaságok (termelőszövetkezetek) létrehozása
-paraszti ellenszegülés => brutális fellépés => a gazdag parasztok (kulákok) a „fő ellenség”
-nagy mértékben csökkent a mezőgazdasági termelés => éhínségek

Linkajánló

Néhány történelemmel foglalkozó weboldal:

http://mult-kor.hu/

http://toriblog.blog.hu/

http://www.niif.hu/rendezvenyek/networkshop/99/cdrom/eloadas/134/fomenu/main.htm

http://www.huszadikszazad.hu/

Néhány kép Gilgamesről

A GILGAMES EPOSZRÓL

A VILÁG legelső irodalmi műve a Gilgames eposz. Ez a mű az ókori Közel-Kelet legjelentősebb költői alkotása, s minden valószínűség szerint az emberiség legelső nemzeti eposza. A burjánzó cselekményű és gondolatgazdag eposz Gilgamesnek, Uruk város legendás ie. 2700 körül uralkodott királyának mitikus története. Élő alakról szól az eposz, aki legendás uralkodó és nagy zsarnok is volt egyszerre.

Az isteni származású hős emberfeletti tetteket visz véghez: ő építi fel Uruk falait, majd elűzi Innana-Istar istennő által ültetett nyárfában rejtőző kártékony szörnyeit. Innana a féltékeny istennő sértett hiúságában azért tör a hős elpusztítására, mert Gilgames visszautasítja szerelmi felkínálkozását. Mikor Gilgames elhatározza, hogy egy olyan tornyot épít, amely az égig, az istenek honáig ér - elküldik a Inanna templom főpapnőjét Enkiduhoz, a vademberhez, hogy szelidítse meg azt, és küldje Gilgames legyőzésére. Gilgames és Enkidu sokáig küzdenek, de egyikük sem bírja legyőzni a másikat végül barátságot kötnek. Barátjával, Enkiduval legyőzi Humbabát, a szent cédruserdő rettenetes őrét, majd Innana-Istar istennő égi bikáját. Gilgames varázserejével munkára kényszeríti a város fiait, ám hatalmának varázseszközei az alvilágba hullanak. Fontos momentuma az eposznak, hogy Gilgames varázserejét a birtokában lévő tárgyaktól nyeri. Barátja, Enkidu leszáll az alvilágba értük önfeláldozóan, de nem tud visszatérni, ezért Gilgames barátja után megy. Sikerül megszereznie a tenger fenekéről az életgyökeret, de egy kígyó elrabolja tőle. Enkidunak csak a testét tudja felhozni, feltámasztania nem sikerül. Az óbabiloniai elképzelések szerint alvilágban, a holtak a földi érdemeik vagy vétkek szerint élnek tovább. Ez a kereszténység menny és pokol elképzelésével összhangban lévő elképzelés, ami az ószövetségben sem szerepel, és az újszövetség sem ír róla feketén-fehéren. Gilgames találkozik ősével, Um-napistivel, aki a halhatatlanságról, valamint a vízözönről mesél, melyet az istenek bocsátottak a bűnös földre.

Ebben, és más iratokban leirják sumérok a saját eredetüket.

A saját állításuk szerint őket isteni erővel rendelkező lények, a dingirek teremtették, a MÉH segítségével. Leírják, hogy az özönviz előtti koszakban 260 000 ezer éven át 200 király uralkodott és fel is sorolják őket. Tölük vették át a Biblia ehhez képest nyúlfarknyi származási listáit. Ha a 260000 ezer év holdév akkor is 20000 évet jelent. Tekintve, hogy az őket közvetlenül megelöző AL-UBAID kultúra egyes lelőhelyein 14 réteget is találtak, és elképzelhető, hogy több rétegű tell-kőzet is van, nem lehetetlen, hogy a 20000 év valóság. Ez pedig azt jelenti, hogy a királyaik átlag 100 évig uralkodtak. Ha valóban isteni hatalommal bíró lények hozták öket létre, akkor természetesen nem hihetetlen a matuzsálemi kor.

A Gilgames-eposz

Asszurbanipálnak (Kr.e. 669-629 ), Asszíria királyának ninivei "könyvtárából" maradtak ránk azok az agyagtáblákra írt történetek, amelyek bevezetnek bennünket az ó-kori Mezopotámia mitikus-csodás világába. Kr.e. 612-ben a médek és a babiloniak romba döntötték történelmünk első ismert könyvtárát, azonban a XIX.sz. második felében ásatások során felszínre került néhány darabja. Ezen leletek közt került napvilágra 12 ék-írásos agyagtábla is, amelyből épen és teljesen megismerhetjük a Gilgames-eposz történetét , a halhatatlanságra vágyó királyfi harca, küzdelme, vívódása az örök élet után. A Gilgames-eposz teli van csodákkal, olykor istenivé vált személyekkel, de középpontjában az ember áll, a történet egyben az ember érzéseinek: örömének, büszkeségének, fájdal-mának, lelkiismereti válságának kifejezője is. A főhős, Gilgames, hősi vállalkozásai, győzelmi mámora, majd belső lelki barát a legjobb társ, a testvérré fogadott barát: (Enkidu) halála miatt mind-mind lehetőség az élet-halál kérdésének föltevésére. Az eposznak csak "kerete" a mitikus réteg (pl. Humbaba, Um-napisti), Gilgames ember volta miatt az istenek nem engedték, hogy örökké éljen: Gilgamesnek, mert ember, meg kell halnia!

Gilgames élő, létező személy volt. Körülbelül Kr.e. a XXVII. században élt, élhetett. Többször is foglalkozott személyével a történelmi hagyomány is. Százhuszonhat éves uralkodását az Uruki nép felett a sumér királylista is bizonyítja. A ninivei gyűjtemény újasszír változatban íródott, ez a legépebb műalkotás, ezt megelőzi a hettita birodalom területéről származó rengeteg akkád, hettita és hurri nyelvű Gilgames töredék, de ismerünk sumérszövegeket is, van óbabiloni változat is a történetről. A három és fél ezer sornak sajnos még csak (egy 1966-ban kiadott könyv alapján) negyven százaléka van megfejtve. Témája, jelenetei, kérdésköre hatalmas hatással volt az ókori Kelet mitológiájára, cselekvései, elhatározásai a homéroszi eposzokon kívül az ó- és újszövetségi irodalomban is föl ismerhető.

A folyóközi hitvilág legnagyobb hősét, Uruk királyát, a tudós és bölcs Gilgamest Aruru, a sors-teremtő istenasszony formálta; kétharmadrész-isten, egyharmadrész-ember, s ez arra buzdította, hogy az élet és hír örökkévalóságot keresse. Uruk népét zsarnokian, kegyetlen módon leigázta, birodalma erős bástyafalait velük építette föl, s ezért a nép lázongott, az istenek segítségét kérték. Ők hallván a nép könyörgését megteremtették Enkidut. "Te, Aruru, új hőst teremtesz - a nagy Gilgameshez hasonlt! Hadd versenyezzen ez a kettő, hogy Uruk népe megnyugodjon." Egy Istár-papnő, hogy Enkidut Gilgames ellen lázítsa, állati énjéből és környezetéből kiszabadítsa cselhez folyamodik. Igazságérzést, bosszúvágyat, becsvágyat ébreszt benne, a szerelem nagy emberi szenvedélyét oltja Enkidu szívébe. Enkidu meg akar mér-kőzni a kegyetlen zsarnokkal, ezért Urukba megy. Éjszaka mérkőznek meg egymással, egyik sem bírja legyőzni a másikat, hiába szeretné ezt Uruk népe. Gilgames álma szerint, barátságot fogadnak. Hogy magának és Uruk népének dicsőséget szerezzen, Gilgames a legdicsőbb építményének anyagát, Uruk városától távol eső cédruserdő istenfáját szeretné kivágni. Enkidut sikerül rávennie, hogy vezesse a vállalkozást. Samas isten segítségével a két hős megöli a cédruserdő óriás őrzőjét, Humbabát. Az Eufrátesz szent vizén szállítják hazájukba a kivágott cédrusokat, ami egyben haditettük diadaljelét és zsákmányát is jelentette. Uruk városában újabb kaland várja őket. Istár, Anu istent kéri: teremtsen egy hatalmas bikát, amely majd megöli Gilgamest, mert visszautasította szerelmét. A nép rémülten menekül az égi bika elől, Gilgames és Enkidu szembeszáll a fenevaddal és megölik. Enkidut riasztó álmok gyötrik ezen az éjjelen, míg Gilgames örül a győzelemnek. Álmában; öléssel végződött kalandja miatt az Istenek halálra ítélik. Felébredése után halálfélelme fokozódik, és napról napra betegebb lesz. Enkidu meghal. Így Gilgames is magára marad. Ráébred, hogy ő is halandó, ezért mindenféleképpen meg akarja tudni, hogyan lehet hallhatatlan. Az élet és halál kérdésére akar választ kapni Um-napistitől, ki a vízözön idején kapta ajándékba halhatatlanságát az istenektől. Céltudatosan halad előre csábításoknak ellenállva, meggyőző szavai segítségével könnyen veszi az útjába kerülő számos akadályt. Um-napisti válasza, Gilgames kérdésére: virrasszon hét napon, hét éjjelen át, s akkor örök életet nyerhet. Virrasztás közben elalszik, majd fürdés közben egy kígyó nyeli le az örök élet füvét, melyet hazaszeretett volna vinni népének. Megérti: a halál ellen semmit sem tehet. Kiábrándultan indul Uruk felé, de már megérkezésekor újabb tervei vannak. Hazatérése után megidézi Enkidu szellemét és a halál utáni történésekről faggatja. Megtudja, hogy aki hősként hal meg, megbecsülésben részesül; a halál után csak az semmisül meg, aki élőként sem volt méltó az életre. De a földi jócselekedetei meghozhatják a túlvilági békéjét is.

A burjánzó cselekményű és gondolatgazdag eposz Gilgamesnek, a dél-mezopotámiai Uruk város legendás királyának fantasztikus kalandjairól szól. Az isteni származású hős emberfeletti tetteket visz véghez: ő építi fel Uruk falait, majd elűzi az istennő által ültetett nyárfában rejtőző kártékony szörnyeket. Barátjával, Enkiduval legyőzi Humbabát, vagy más néven Huwawát, a szent cédruserdő rettenetes őrét, majd Ister istennő égi bikáját, akit a féltékeny istennő sértett hiúságában azért küld a hős elpusztítására, mert Gilgames visszautasítja szerelmi felkínálkozását. Egy másik történetben a király varázserejével munkára kényszeríti a város fiait, ám hatalmának varázseszközei az alvilágba hullanak, és mikor barátja, Enkidu leszáll, hogy visszahozza azokat, lenn marad a halottak között. Gilgames meghalt barátja után megy az alvilágba, de hiába szerzi meg a tenger fenekén rejtőző életgyökeret, egy kígyó elrabolja tőle. Enkidut így csak az alvilágból tudja felidézni, feltámasztania azonban nem sikerül. A barátjával folytatott beszélgetésből kiderül, milyen a holtak élete. Az alvilág nem vigasztalan, a holtak lelke a földön szerzett érdemek vagy vétkek szerint él tovább. Az egyik epizódban Gilgames őse, Um-napisti vagy Uta-naistim a halhatatlanságról, valamint a vízözönről mesél, melyet az istenek bocsátottak a bűnös földre.

A legrégibb eposzszövegben Gilgames megálmodja saját halálát és az istenek kinyilatkoztatását, melyek szerint ő lesz az alvilág ítélkező bírája.

Reád van bízva az emberiség fénye, homálya,

reád van bízva az emberiség közös-egy földje,

reád van bízva a hatalom, melynek nem lehet ellenállni,

reád van bízva az ütközet, melyből nem lehet menekülni,

reád van bízva a fegyver, melyet nem lehet félrelökni.

A Gilgames körül keletkezett legendás történetek, melyek már önmagukban is többnyelvű (sumér, akkád, asszír, hettita) kultúra termékei, korunk szinte valamennyi népének gondolkodásmódját és mitikus képzeletét megihlették. A vízözön meséje, mely itt fordul elő először, innen kerül át a zsidók bibliájába. Gilgames filozófiája, élet és halál, elmúlás és halhatatlanság örök kérdése, valamint a hősök hordozta általános emberi tartalmak - barátság, szerelem, hősiesség, belső nemesség - a mű eredeti mitikus, kultikus céljain messze túlmutatva minden kor számára élményt és tanulságot jelentenek. Gilgames a halállal, az elmúlással, a halhatatlanság örök vágyával küzdő hős, az ember évezredes alapkérdéseinek megfogalmazója és megtestesítője:

Városomban meghalnak az emberek,

összeszorul a szívem,

elmúlnak az emberek,

nehéz a szívem.

Kihajlom a falon:

a folyam vizén tetemek sodródnak,

szemem ezt látja.

S én? Ez a sors vár rám is?

Igen. Ez a sors vár rám is...

A középkori Európa - „IMÁDKOZZÁL ÉS DOLGOZZÁL!”

Különösen ajánlott a 6. osztály számára!

I. Az egyházi társadalom

- az egyház tagjait papoknak nevezzük (latin nyelv, írás, olvasás)
- a papok felett az egyház törvényei szerint ítélkeztek
- a papság két csoportja:

(1)világi papság:
a hívekkel foglalkoztak
erős rétegződés
pápa: az egyház feje
érsek: az egyháztartományok vezetője
püspök: az egyházmegye vezetője (pásztorbot, gyűrű)
kanonok: a püspök segítője, az iskolák működtetője
plébánosok: a közösségek, templomok vezetői (alsópapság)

(2)szerzetesek:
kolostorokban éltek
szigorú szabálygyűjtemény (regula)
vezetőjük az apát
kódexmásolás, térítés, tanítás, gyógyítás
bencés rend (Nursiai Szent Benedek, 529), ferences rend (Assisi Szent Ferenc, 13. század) stb.
pálosok (1329): az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend


II. Az egyház jövedelmei

az egyházszervezet működtetésére, a templomok fenntartására
állandó egyházi bevétel: tized (decima)
rendszeres adományok
az uralkodó és a földesurak gyakran birtokokat juttattak az egyháznak


III. Szent Péter utóda

a nyugati egyház élén Róma püspöke, a pápa állt:
(1)Szent Péter (Róma 1. püspöke) utóda
(2)övé a legfőbb törvényhozási jog
(3)jelvényei: hármas süveg (tiara), Szent Péter kulcsai
(4)a bíborosok testülete választja
(5)székhelye: Róma
a keleti kereszténység:
(1)központja Bizánc
(2)élén a konstantinápolyi pátriárka állt
(3)szervezete, szokásai jelentősen eltértek a nyugatitól
1054: a keleti és a nyugati egyház szakítása (nagy egyházszakadás: szkizma)
a pápaság a 13. századig Európa jelentős hatalma volt


IV. A pápaság és a császárság küzdelme

VII. Gergely pápa (1073-1085) világuralmi igényeket fogalmazott meg (1075: Dictatus Papae c. irata)
a Német-római Császárság a Frank Birodalom örökébe lépve Európa ura szeretett volna lenni
az összeütközés legfőbb oka a püspöki hivatalba való beiktatás (invesztitúra) jogának birtoklása volt
a nyílt harc az 1075-ös lateráni zsinattal kezdődött
váltakozó sikerrel, hosszan elhúzódva zajlott a küzdelem (több szakaszból állt)
végül megegyezett a két szembenálló fél


V. Szentek és eretnekek

eretnek: a hivatalos egyházi tanításokkal ellentétes nézeteket valló személy
az eretnekmozgalmak kialakulásának okai, céljai:
(1)szegény, fényűzésmenetes egyház kialakítása
(2)városi élet fellendülése (szegények)
(3)szellemi sokszínűség, kiútkeresés
a 11-13. században jelentek meg, elsősorban Itáliában és Franciaországban (katharok, valdensek stb.)
az egyház keményen fellépett az eretnekek ellen (inkvizíció)
szentek: különösen istenfélő emberek, akik sokat tettek a hit terjesztéséért, védelméért (pl. Szent Péter, Szent Ferenc, Szent Margit)
e személyeket boldoggá és/vagy szentté avatták

A középkori Európa - A falvak és lakóik

Különösen ajánlott a 6. osztály számára!

I. A gazdálkodás és annak eszközei

- földművelési mód: vad talajváltó => kétnyomásos gazdálkodás => háromnyomásos gazdálkodás
- a legfontosabb eszközök: aszimmetrikus nehézeke, borona, kasza, sarló
- a legfontosabb termesztett növény a búza volt
- elterjedt a kertművelés is (zöldség, gyümölcs)
- nagyállattartás: szarvasmarha, sertés, ló
- szügyhám, patkó és fordulóeke használata

II. A gazdálkodás színtere: az uradalom
- a 6. században jelentősen csökkent az európai népesség => munkaerőhiány

- a nagyobb birtokosok művelhető területeket engedtek át és védelmet biztosítottak a szegényebbeknek, cserébe terményjáradékot kértek
- a saját művelésben tartott részeket szolgákkal műveltették, akiknek cserébe telkeket adtak
- a 10. századi gazdálkodás színterei:

1. uradalmak

2. szabad paraszti gazdaságok

III. Szolgák, szabadok, jobbágyok
- a telekért cserébe a paraszt szolgáltatással, járadékkal tartozott a birtokosnak:

1. terményjáradék (általában kilenced)

2. munkajáradék (kétkezi vagy igás robot)

3. pénzjáradék (pl. földbér)

4. ajándék (ünnepek alkalmával)
   - az egyháznak tizedet (kezdetben terményben, később pénzben) fizettek
   - a 10. században a szolgák és a szabad származásúak közötti választóvonal elmosódott => jobbágyság kialakulása
   - a jobbágy gazdaságilag és személyében is függött urától

Mezopotámia rövid történelme

Mi az, hogy Mezopotámia?

A szó görögül folyóközt jelent. Az ókorban Mezopotámia az Eufrátesz nagy kanyarulata volt, vagyis É-Ny Irak. Ma Irak területét tekintjük Mezopotámiának. Mezopotámia az Eufrátesz és Tigris között terül el. Ennek a két folyónak az áradása határozta meg az emberek életét.
Az Eufrátesz (Purattu) 2800 km hosszú, nagy a hordalékvivő képessége (a hordalékot a középső szakaszán rakta le), csak az alsó szakasza volt hajózható, eredetileg a Tigrissel nem találkozott, az ókorban 6 főcsatornája volt. A Tigris(z) (Idiglat) 2000 km hosszú volt, áprilisban áradt, esése nagyobb és jobb az Eufráteszénál. Mezopotámia éghajlata sivatagi és sztyeppi. A csapadék eloszlása nagyon egyenlőtlen.

Sumerek

Néhány hullámban fokozatosan érkeztek kelet felől a IV. évezred második felében. A sumerek eredetéről semmit sem tudunk. Mítoszaik sem segítenek, mert önmagukat őslakosoknak tartották.
A III. évezred első felében önálló politikai egységek (városállamok jöttek létre): Uruk, Ur, Babilon, Nippur, Suruppak, Kis, Assur, Lagas, Umma. Kr. e. 3000. körül szabályozták a Tigris és Eufrátesz bizonyos szakaszait, ezzel véget ért az "özönvíz". A harmadik évezred első fele Sumer virágkora.

Akkád dinasztia

Sumer első egyesítése az akkád Sarrukín (szülei kitették, egyszerű emberek nevelték, pohárnok, Kis uralkodóját letaszítja a trónról) nevéhez fűződik. Megalapítja Agade-t. Hatalmas hadsereget hoz létre. Kr. e. 2230-ban a guti betörés vetett véget az akkád birodalomnak.

Sémi uralom

Kr. e. a III. évezredben az éghajlat egyre melegebbé, szárazabbá vált, ezzel elindult a nomád népek újabb vándorlása. A sémi amurrúk jutottak hatalomra. A szikesedés miatt a fejlődés súlypontja végérvényesen Közép-Mezopotámiába (Babilónba) helyeződött át.

Óbabiloni birodalom

Babilon ősi település volt (Jelentése: az Isten kapuja). Az Uri dinasztia idején önálló állam volt. Fokozatosan legyőzte a többi várost. Utolsó ellenfele Larsza volt. Kr. e. 1792-1750-ig uralkodott Hamurappi. A mezőgazdaságban a legfontosabb változás a föld magántulajdonba kerülése volt. Egyre nagyobbak lettek a vagyoni különbségek, az adósrabszolgaság száma rohamosan növekedett. Fellendült a kereskedelem, kereskedőtársaságok alakultak, egyre függetlenebbek lettek a királytól. Az uralkodók szabályozták bizonyos áruk árát. A társadalom: teljes jogú szabadok (király, nagybirtokos arisztokrácia, szabad parasztok, kézmuvesek, bérmunkások), nem teljes jogú szabadok (telkes katonák: havi 10 nap katonáskodás, kereskedők, akik állami vagy templomi szolgálatban álltak), rabszolgák (20-25%)

Hamurappi intézkedései (Kr.e. 18.sz.)

Hamurappi legfontosabb törekvése Dél- és Közép-Mezopotámia felvirágoztatása volt. Igyekezett minden hatalmat centralizálni. Törvényeit egy 2,25 m magas sztélére véste fel. 282 törvényt tartalmazott az oszlop. A törvények többsége ún. "igazságos ítélet", vagyis nevelő, oktató jellegű. Testi sértések büntetése: Szemet szemért, fogat fogért (lex talió - az azonos megtorlás elve). Hamurappi azt mondta, hogy királyságát az istentől kapta, vagyis Marduk isten kiválasztottja. Hamurappi halála után azonnali hanyatlás indult meg.

Kassu dinasztia (Kr. e. 17. sz.-14. sz.)

1600 és 1200 között volt a sötét kor (minimális forrás maradt ránk, válság kor). Betelepülnek a kassu népek. A 16. sz.-ban megerősödnek. Teljes nyelvi és etnikai asszimiláció (az akkádhoz).

Mitanni birodalom
Hettita birodalom (III. évezred)

Asszíria

Asszíria a Tigris mentén alakult ki. Fővárosa Assur volt (kultikus központ), Ninive (bürokratikus), Harran (katonai). Termékeny talaj (magas termésátlagok).

Új-Babiloni birodalom (629-532)
Méd-Perzsa törzsek érkeztek erre területre. Létrejött a Perzsa birodalom.

Jégbe fagyott mammut bébi

Cikkajánló:

http://www.geographic.hu/index.php?act=napi&id=13487

Bonaparte Napóleon élete

Bonaparte Napóleon (1769 - 1821)

Francia hadvezér és államférfi, 1804-től 1815-ig Franciaország császára. [2]

Bonaparte Napóleon Napoleone di Buonaparte néven látta meg a napvilágot 1769. augusztus 15-én, a korzikai Ajaccióban. Olasz kisnemesi családból származott; életének első felét Korzikán töltötte. Apja Carlo Bonaparte ügyvéd, aki XVI. Lajos udvarában szolgált. Anyja Letizia Ramolino volt, aki fiát Rabullione-nak, vagyis kotnyelesnek nevezte. [1] [2]

1779-ben apja Franciaországba vitte, ahol néhány hónapig az autuni kollégiumba járt, majd május 15-én beíratták a Brienne-le-Château-i királyi katonai nevelőintézetbe. 1784-ben végzett, majd tüzér hadapródként folytatta tanulmányait a párizsi École Royale Militaire katonai iskolában. 1785. szeptemberében már a hadnagyi rang birtokosa lett. [1]
Napóleon 1786. januárjában lépett szolgálatba, s az 1789-es forradalom kitöréséig a valencei és az auxonnei helyőrségben szolgált. 1793. júniusában Korzikára kellett költöznie családjával, mert összetűzésbe került a nacionalista vezérrel, Pasquale-lal. [1] [2]

Napóleont megbízták a Toulont ostromló francia hadsereg tüzérségi osztagának vezetésével, s sikeres szolgálatai miatt nemsokára dandártábornokká léptették elő (1794). [2]
Napóleon Augustin Robespierre, a híres forradalmár öccsének közeli barátja lett, ami elég volt ahhoz, hogy 1794. augusztus 6-án bebörtönözzék a Chateau d'Antibesba, azonban két hét után már szabadon is engedték. [1]

1795-től Napóleon Párizsban teljesített szolgálatot, ahol a Konvent védelmére toborzott seregek élére kerülhetett. Győzelmei hírnevet, gazdagságot és Franciaország vezetőjének, Nikolas Barrasnak a támogatását hozták el neki. Megismerkedett Barras volt szeretőjével, Josephine de Beauharnais-vel, akivel 1796. március 9-én házasságra lépett. [1]

1796. március 27-én sikeres inváziót indított Olaszország ellen. Kikergette az osztrák haderőt Lombardiából, valamint legyőzte a Pápai Államok hadseregét is. [1]

1797-ben Ausztria ellen vezette seregeit; a hadjárat lezárásaként született a campo-formiói-béke: Észak-Olaszország területének nagy részét Franciaország uralma alá rendelték, a Németalfölddel és a Rajna melletti területekkel együtt. 1797-ben Napóleon Velencét is elfoglalta, majd 1797 végén az olaszországi francia területek nagy részét Cisalpinai Köztársaság néven egyesítette. [1]

Olaszországi hadjárata során Napóleon franciaországi politikai befolyása folyamatosan nőtt, így két folyóirata mellett egy harmadikat is megjelenthetett, „Le Journal de Bonaparte et des hommes vertueux” néven. [1]

Az 1797-es évi választások megnövelték a royalista párt hatalmát, ezért Napóleont támadni kezdték olaszországi fosztogatásai miatt. Napóleon parancsot is adott Pierre Augereau tábornoknak, hogy menjen Párizsba, és hajtson végre puccsot a royalisták megdöntésére. Eközben béketárgyalásokat kezdeményezett az osztrákokkal, így decemberben úgy térhetett vissza a francia fővárosba mint győzedelmes hódító és erős hatalommal bíró személy. Ekkorra már sokkal népszerűbb volt, mint a Direktórium (a végrehajtó hatalom élén álló öttagú igazgatótanács) tagjai. [1]

1798-ban egyiptomi expedíciójával – mely során Kairót is elfoglalták – szándékozott csapást mérni Angliára. A hadjáraton (1798–1801) számos tudós is jelen volt, akik 1799-ben találták meg az óegyiptomi hieroglifák megfejtésének kulcsát, a Rosette-i követ.
1799. november 9-én egy államcsínyt követően (Brumaire 18) átvette a hatalmat, s az Első Francia Köztársaság konzulja lett. 1804-ben császárrá koronázatta magát, majd katonai diktatúrát vezetett be, melyet egész Európára ki kívánt terjeszteni. Beiktatása után közigazgatási, katonai, oktatási és jogi reformok sorát hajtotta végre (Code Napoleon), melyek lényegi hatást gyakoroltak a francia társadalom fejlődésére. [1]

1800-ban Marengónál megsemmisítő csapást mért Ausztriára. 1801-ben megkötötte a luneville-i, majd 1802-ben Angliával az amiens-i békét. [2]

A béke azonban nem tartott túl sokáig, hiszen hamarosan felújította az Angliával folytatott háborút, flottaépítésbe kezdett, s komolyan foglalkozott a brit szigeteken történő partraszállás gondolatával, de az angol Nelson admirális ellenében vívott Trafalgari tengeri csatában (1805) bebizonyosodott Anglia megkérdőjelezhetetlen tengeri fölénye, ezért lemondott az invázióról. 1805-ben megtámadta az oroszokat és az osztrákokat, sorozatos győzelmeket aratva Ulmnál, Austerlitznél („Három császár csatája”), majd Friedlandnál 1807-ben, az orosz csapatokkal szemben. A poroszok 1806-ben Jénánál és Auerstadtnál szenvedtek vereséget. Az 1806-os év végén Napóleon Berlinbe is bevonult, ahol kihirdette a Német-Római császárság megszűnését, valamint az Anglia ellen irányuló kontinentális zárlatot. [1] [2]

A tilsiti béke után ő lett Európa irányítója. [1]

1809-ben, a félszigeti háborúban lerohanta Spanyolországot és Portugáliát. Az osztrákok újabb támadást indítottak Napóleon ellen Aspern-Esslingnél, azonban Wagram-nál, majd Győrnél is vereséget szenvedtek. Ekkor csatolták Dalmáciát és a Magyar Tengermelléket Franciaországhoz (1814-ig maradt így). [1]

Napóleon elvált első feleségétől, Joséphine-től (1810), hogy feleségül vehesse Mária Lujza osztrák főhercegnőt. [1]

1811-ben megszületett fia, a reményei szerinti trónörökös: II. Napóleon. [1]

1812-ben Oroszország ellen indított hadjáratot, de Borogyinónál csak óriási veszteségek árán tudott győzni. Bevonult az oroszok által felgyújtott Moszkvába, ahol hiába várta a békeajánlatot. Elég jó katona volt ahhoz, hogy visszaforduljon. Azonban a kegyetlen tél és az állandó összecsapások következtében csak seregei töredéke kelt át a zajló Berezinán. [3]

1813-ban a lipcsei „Népek csatájában”, ami több mint 1 millió ember részvételével zajlott, a koalíciós csapatok vereséget mértek Napóleonra. Az orosz hadjárat és a lipcsei vereség után a szövetséges államok 1814-ben betörtek Franciaországba, lemondásra kényszerítve Napóleont. Elba szigetére száműzték, de a következő évben visszatért, és 100 napra újra magához ragadta a hatalmat. [1]

1815. június 18-án a waterlooi csatában végső vereséget szenvedett. Az Atlanti-óceán déli részén fekvő, brit közigazgatás alatt álló Szent Ilona szigetére száműzték. Haláláig brit felügyelet alatt élt (1821. május 5.). [1]

Forrás:

[1] http://hu.wikipedia.org/wiki/I._Nap%C3%B3leon
[2] Szabolcs Ottó és Závodszky Géza: Ki Kicsoda a világtörténelemben
[3] Závodszky Géza: Történelem III. (55. oldal)

A monarchia vezérkari főnöke

Franz Conrad von Hötzendorf (1852 – 1925)

Franz Conrad von Hötzendorf gróf (Franz Graf Conrad von Hötzendorf), * Penzing (Bécs), 1852. november 11. – † Bad Mergentheim (Württemberg), 1925. augusztus 25.). Osztrák katonatiszt, császári és királyi tábornagy, (k.u.k. Feldmarschall), 1906–1917 között az Osztrák–Magyar Monarchia haderejének vezérkari főnöke. 1910-től báró (Freiherr), 1918-tól gróf.

Ifjúkora, családja
Franz Conrad 1852. november 11-én született Bécs elővárosában, Penzingben. Nagyapjának, aki császári főtisztviselő volt, I. Ferenc osztrák császár adományozott nemesi (bárói) rangot, még 1816-ban. A család ekkor vette föl a „von Hötzendorf” utónevet, a nagyanyai örökölt birtokjog (Palatinátus) helyneve után.

Édesapja, id. Franz Conrad von Hötzendorf báró, nyugalmazott császári-királyi huszárezredes (Hussarenoberst) volt, aki 1793-ban született a morvaországi Klobauk-ban (ma: Klobouk u Brna, Cseh Köztársaság), részt vett a napóleoni háborúkban, majd az 1848-as forradalom idején súlyosan megsebesült, eltörte medencecsontját, emiatt nyugállományba kellett vonulnia. Édesanyja, Barbara Conrad von Hötzendorf báróné, leánykori nevén Kübler, 1825-ben született, bécsi művészcsalád leányaként. A szülők házassága boldognak bizonyult, habár a feleség sokkal fiatalabb volt uránál. 1854-ben leányuk született, Barbara bárókisasszony, Franz húga.

Az elsőszülött Franz gyermekkorát szüleivel töltötte Bécsben. Előbb magántanárok oktatták három évig, majd nyilvános iskolába iratták. Anyja műszaki pályára szánta, de apja ragaszkodott ahhoz, hogy fia katonai pályára lépjen. Franz 1863-ban, tizenegy évesen sikeres felvételi vizsgát tett a hainburgi hadapródiskolába.
Nagyon fiatalon lett kadét, kiváló katonai adottságaira hamarosan felfigyeltek. Gyorsan emelkedett a ranglétrán. Miután apja 1878-ban elhunyt, Franz örökölte a bárói címet. Tanulmányait édesanyja és húga támogatták.

Katonai karrierje
1863–1867-ig a hainburgi hadapródiskola, majd 1867–1871-ig a bécsújhelyi Mária Terézia Katonai Akadémia hallgatója volt, ezt kiváló eredménnyel elvégezte, és alhadnagyi rangban a St. Pölten-i 11. tábori vadászzászlóaljhoz (Feldjägerbatallion) került. 1874-től a Hadiiskolára(Kriegsschule) küldték, ezt kimagasló minősítéssel végezte el. 1876-ban hadnagyi rangban a kassai 6. lovassági dandár törzskarához osztották be. 1877-ben főhadnaggyá léptették elő.
1978–79-ben a 4. gyaloghadosztályban részt vett Bosznia és Hercegovina elfoglalását eredményező hadjáratban (az „okkupációban”). Századossá léptették elő. Részt vett az 1882-es dél-dalmáciai felkelések leverésében is.
1883-ban Galíciában szolgált, mint a lembergi (ma: Lvov, Ukrajna) gyaloghadosztály (Truppendivision) törzskarának főnöke, itt megismerkedhetett az Oroszországgal vívandó jövendő háború színterével.
1887-ben vezérkari őrnaggyá léptették elő. 1888–1892 a Hadiiskolán (Kriegsschule) tanított taktikai ismereteket. Szakkönyvet is írt a taktikáról („Zum Studium der Taktik”).
1890-ben vezérkari ezredessé léptették elő. 1892-ben csapatszolgálatra osztották be az olmützi 93. gyalogezredhez (ma: Olomouc, Cseh Köztársaság). 1895-ben kinevezték a troppaui 1. gyalogezred parancsnokává (ma: Opava, Cseh Köztársaság). 1895–1899 között Conrad az 1. Kaiser gyalogezred parancsnokaként ténykedett Krakkóban.

1899-ben kinevezték az 55. trieszti gyalogdandár parancsnokává, itt 1901-ben tábornoki (vezérőrnagyi) rangot kapott. 1903-ban altábornaggyá (Feldmarschalleutnant) léptették elő, és a bozeni (ma: Bolzano, Dél-Tirol, Olaszország) 8. gyaloghadosztály parancsnokává nevezték ki, e beosztásban szolgált 1906-ig, vezérkari főnökké való kinevezéséig.
A Tirolban települt hadosztály parancsnokaként Conrad elsősorban az Olaszország elleni háborúra készült. Hevesen pártolta az Olaszország és Szerbia elleni preventív (megelőző) háborút, azzal a szándékkal, hogy kivezesse a dunai monarchiát abból az alárendelt szerepből, amelybe az európai hatalmak politikai és hatalmi játszmáinak következtében került.
Bár Conrad altábornagy 1905-re már igen magas parancsnoki beosztást ért el az osztrák-magyar hadseregben, pályája további alakulását döntően befolyásolta, hogy Ferenc Ferdinánd főherceg trónörökös felfigyelt parancsnoki ténykedésére, egy Dél-Tirolban szervezett hadgyakorlat alkalmával. Conrad tábornokot a hadseregben úgy ismerték, mint operatív módon gondolkodó parancsnokot. Modern harci kiképzési módszereket alkalmazott, az éles körülményekhez hasonló körülmények között. A trónörökös, aki Conradhoz hasonlóan, erőssé és ütőképessé akarta fejleszteni a hadsereget, rábeszélte nagybátyját, Ferenc József császárt, hogy bocsássa el a császári és királyi haderő vezérkari főnökét, Friedrich von Beck-Rzikowsky grófot, és helyére Franz Conrad von Hötzendorfot nevezze ki. Ez a kinevezés 1906. november 18-án meg is történt.

Házasságai, gyermekei
1886-ban Franz Conrad feleségül vette Wilhemine le Beau-t, aki 1905-ben hunyt el, amikor Franz Conrad innsbruckban egy gyaloghadosztályt parancsnokolt. Házasságukból négy fiú született. Kurt, a legidősebb, 1918 januárjában halt meg Davosban (Svájc) halt meg, túlerőltetés miatt, amelyet a romániai hadjáratban szenvedett el. Második fia megsebesült Przemysl védelmében. Harmadik fia, Herbert harcban esett el az orosz fronton, Rava-Ruszkánál.
A megözvegyült Franz Conrad 1915-ben, gyermekei ellenkezését figyelmen kívül hagyva, feleségül vett egy olasz nőt, Virginia von Reininghaus-t. Gina egy gráci iparmágnás felesége volt. Franz Conrad először egy hivatalos út alkalmával Triesztben találkozott vele, később viszontlátta őt Bécsben is. Beleszeretett az asszonyba. Gina házasságának felbontása a katolikus Osztrák-Magyar Monarchiában súlyos akadályokba ütközött. Még az idős Ferenc József császárnak is foglalkoznia kellett ezzel a problémával. Franz Conrad áttérhetett volna református vallásra, de mint ateista és szabadgondolkodó elutasította ezt a lehetőséget. Felvehette volna a magyar állampolgárságot is, ahogy sok osztrák tiszt megtette, mert a magyarországi házasságjog egyszerűbb volt az osztráknál. Franz Conrad ezt is visszautasította. Végül az megoldás született, hogy Ginát egy magyar főtiszt, Szigetvári Kárász Ernő (Ernst Karasz von Szigetvar) altábornagy fogadta örökbe, hogy Reininghaus-né asszony a magyar törvények hatálya alá kerüljön.

Conrad második házasságát általános elutasítás fogadta. A házaspár az AOK (Armee-Oberkommando, Haderő-Főparancsnokság) székhelyén, a sziléziai Teschen-ben lakott (ma: Cieszyn és Český Těšín, a lengyel-cseh határon),. Izabella főhercegné, Frigyes főhercegnek, a hadsereg főparancsnokának felesége egyszerűen keresztülnézett Conrad feleségén. Falkenhayn tábornok, a német császári hadsereg vezérkari főnöke, Conrad kollégája rosszindulatú, gúnyos megjegyzéseket tett a telefonba az AOK-hoz beosztott August von Cramon német vezérőrnagynak az 55 éves „ifjú vőlegényről”. Zita császárné úgy nyilatkozott, hogy ő nem ismer semmiféle von Conrad bárónét, csak Frau Reininghaus asszonyt.

A Monarchia vezérkari főnökeként
Conrad politikai nézetei erősen konzervatívak voltak. Bizalmatlanul tekintett Szerbia és Olaszország terjeszkedési szándékaira, és preventív háború megindítását sürgette mindkét ország ellen. Olaszország irányában tett dühödten agresszív megnyilvánulásai súlyos ellentétben álltak a külügyminiszter, Ährenthal gróf politikájával. Amikor a császári és királyi hadsereg az olasz határ közelében végzett hadgyakorlatokat, Conrad sürgette az idős császárt, hogy indítson preventív háborút Ausztria ősi ellensége („Erzfeind”), Olaszország ellen. A kortársak feljegyezték, hogy Ferenc József császár azt mondta Conradnak: „Ausztria még sohasem kezdett háborút”. Conrad erre ezt válaszolta: „Sajnos nem, Felség”. 1911-ben Conradot átmenetileg le is váltották a vezérkari főnökségről. 1912. december 12-én azonban, a balkáni politikai zűrzavar és a Balkán-háborúk nehézségei miatt Ferenc József ismét kinevezte őt a teljes haderő vezérkari főnökévé.
Conrad ebben a pozícióban a Monarchia egyik legnagyobb hatalmú személyisége lett, és maradt egészen elmozdításáig, 1917-ig. Fáradhatatlanul dolgozott a hadsereg erősítésén, felszerelésének és szervezetének modernizálásán. Egyfajta szociáldarwinista világnézetet vallott, elkerülhetetlennek tartotta a germán és a szláv civilizációk összecsapását.
Nagyon zavarta őt a magyar elit hatalma a Monarchia vezetésében, törekedett ennek gyengítésére, mert a német népelem dominanciáját tartotta kívánatosnak a birodalomban (hasonlóan Ferenc Ferdinánd trónörökös nézeteihez). Conrad szerint a magyarok különállása és befolyása gyengítette az összbirodalmat. Legnagyobb ambíciója a Szerbia elleni preventív háború volt. Szerbia megszállásával és a Birodalomhoz csatolásával egyszerre két célt akart elérni: egyfelől kikapcsolni az Oroszország által támogatott szerb nacionalista fenyegetést, másfelől a birodalmon belül meggyengíteni a magyarok hatalmát, a megnövelt szláv népesség révén. Conrad von Hötzendorf a Szerbia ellei preventív háborút először 1906-ban javasolta a császárnak, azután 1908–9-ben, 1912-13-ban, majd 1913 októberében, 1914 májusában. 1913. január 1-je és 1914. január 1-je között huszonöt alkalommal indítványozta a szerb háborút (Hew Strachan feljegyzése nyomán). Conrad két haditervet dolgozott ki egy esetleges keleti háború esetére: Ha az Orosz Birodalom semleges marad, a Monarchia fő erői Szerbia ellen nyomulnak, de ha Oroszország belép a háborúba, a Monarchia erre a frontra összpontosítja erőit.

Az I. világháborúban
Amikor Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét 1914. június 28-án Szarajevóban egy szerb nacionalista merénylő meggyilkolta, Conrad von Hötzendorf erőteljesen követelte a preventív (megelőző) háború megindítását a merénylet fő támogatója, a Szerb Királyság ellen. A július 28-i hadüzenetet követően a császári és királyi haderőt Szerbia elleni támadáshoz vonultatta fel. Amikor azonban Oroszország is belépett a háborúba, a Monarchia csapatainak nagy részét Galíciába kellett áthelyeznie, az orosz támadás kivédésére.
Ennek következtében Conrad terve, Szerbia azonnali lerohanása kudarcot vallott, az ellenséges déli szomszédot csak 1915 végére, német segítséggel sikerült véglegesen legyűrni.
1914-ben az orosz fronton a Monarchia offenzíváit sorra visszaverték. Conrad kiváló stratégiát alkalmazott, de az osztrák-magyar haderő nagysága elégtelen volt Oroszország legyőzéséhez. Az orosz hadsereg erejét jelentősen alábecsülték, nem utolsósorban az áruló Redl ezredes tevékenysége következtében. A Monarchia haderejét, már a háború első évében is csak az erőteljes német támogatás mentette meg az összeomlástól. 1914 decemberében a Limanowa–Łapanow-i csatában sikerült megállítani az orosz gőzhengert.
1915 szeptemberében a központi hatalmak sikeres Gorlice-Tarnów-i áttörése, amelyet Conrad stratégiai tervei szerint, a németekkel közösen hajtottak végre, az orosz front teljes összeomlását hozta. Egyes kutatók szerint ez a katonai győzelem hosszabb távon – más tényezők mellett – jelentősen hozzájárult a cárizmus rendszerének 1917-es összeomlásához. A Conrad tervei alapján ténykedő császári és királyi haderőnek, a német csapatok segítségével 1915 végére sikerült Galíciát visszafoglalni, az olasz frontot stabilizálni, Szerbiát, Montenegrót megszállni. Ugyancsak német segítséggel sikerült az 1916-ban a Monarchia ellen háborúba lépő Romániát legyőzni, és teljes területét elfoglalni. A támogatás fejében azonban a Monarchia hadseregének vezetése fokozatosan elveszítette önállóságát és a német vezérkar irányítása alá került.
Conradot 1915-ben vezérezredessé (Generaloberst), 1916-ban tábornaggyá (Feldmarschall) léptették elő.

Az Isonzó-hadsereg 1916-ös sikeres védelmi harcai és ellenoffenzívái (lásd: Isonzói csaták) közel hozták a sikert, de az orosz fronton fenyegető támadás miatt Conradnak csapatokat kellett elvonnia, a győzelem esélye ismét elveszett. A Ferenc József halála után, 1916. november 21-én új uralkodó, I. Károly császár (IV. Károly király) lépett trónra, aki fő céljának a háborúból való kikeveredést tartotta, és titkos tárgyalásokat kezdeményezett az antanttal egy különbéke érdekében. Conrad agresszivitása ezzel éles ellentétben állt. A katonai és politikai nézeteltérés súlyos személyi ellentéthez vezetett. Conradot Frigyes főherceg, hadsereg-főparancsnok névleges alárendeltségébe helyezték.
1917. március 1-jén a császár leváltotta őt a vezérkari főnöki tisztségről, bár kitüntette a Mária Terézia Katonai Érdemrenddel. Utódja Arz Artúr von Straussenburg báró, gyalogsági tábornok lett, aki 1916-ban az I. hadsereg parancsnokaként Erdély sikeres védelmét irányította a betörő románokkal szemben. Conrad tábornagy átvette a délnyugati front parancsnokságát, és az olaszok ellen harcoló tiroli hadseregcsoportot (Heeresgruppe) irányította 1918 nyaráig. 1918-ban grófi rangra emelték, és a császári testőrség parancsnokává nevezték ki. De ez már katonai karrierjének végét jelentette. 1918 júliusában lemondott tisztségéről.

Visszavonulása, utolsó évei
A háború után Conrad visszavonult. Családi élete boldog volt, katonai hivatásában kevésbé. Az igen tehetséges katonát nem kísérte a hadiszerencse. Kudarcainak fő oka az volt, hogy mindig kíméletlen katonai megoldásokra törekedett, figyelmen kívül hagyva az emberi tényezőket és a világháborút megelőző politikai realitásokat. Az elvesztett háborúval együtt széthullott az Osztrák–Magyar Monarchia, összeomlott saját világa is.
Innsbruckban telepedett le, és saját erejéből kívánta magát fenntartani. Több kiadó is ösztökélte, hogy írja le az eseményeket, ahogy ő maga látta. Elkezdte megírni emlékiratait. 1921–25 között megjelent a „Szolgálati időm” („Aus meiner Dienstzeit 1906–18”) első 5 kötete az 1905–1914 közötti évekről. 1925-ben kiadták a „Pályám kezdete” („Mein Anfang 1878–82”) c. művét is. A „Szolgálati időm” további köteteit azonban már nem tudta befejezni. 1924-ben súlyosan megbetegedett, epehólyag-gyulladást és sárgaságot kapott. A felső-ausztriai Steyr kórházában, majd a baden-württembergi Bad Mergentheim gyógyfürdőiben kezelték. Itt halt meg 1925. augusztus 25-én.

Politikai, katonai működésének értékelése
Conrad tevékenységét szociáldarwinista gondolkodásmódja határozta meg. Eszerint a világban mindent a túlélésért folytatott harc határoz meg, az egyének sorsa nem számít, egész nemzetek küzdenek egymással a puszta létezésükért, létezásük célja a verseny, a harc az erőforrások birtoklásáért. Ez a „darwinisztikus” felfogás imperialista beállítottságot eredményezett. Conrad harciasan képviselte azt a nézetet, hogy a gyengéknek az erősebbek általi elnyomása, alávetése a természet rendje szerint való. Szerbia, Montenegró és egész Lengyelország tervezett bekebelezése (annexiója) révén az addig zárt nemzetállami területükön élő népek az Osztrák-Magyar Monarchián keretein belülre kerültek volna. Nemzeti törekvéseiket a Birodalom által engedélyezett kereteken és lehetőségen belül kellett volna megvalósítaniuk. Conrad magasan szárnyaló tervei azonban nem álltak összhangban a rendelkezésre álló eszközökkel. Monarchia katonai ereje sohasem volt elegendő Conrad messzenéző balkáni terveinek kierőszakolásához. Imperialista gondolkodásmódja következtében Conradot ugyanazon az úton haladt, amelyet Metternich kancellár már 100 évvel korábban kijelölt.
Conrad számára is csak az államrezon (azaz a birodalmi érdek) volt az egyedüli mértékadó szempont, a birodalom nemzeteinek saját akarata nem volt az. Conrad, akárcsak Metternich, nem társadalmi, gazdasági vagy gyarmati problémákat akart megoldani, a terjeszkedéssel egyedül az állam hatalmát akarta tovább erősíteni.
Conrad, sok kortársához hasonlóan nem fogta fel, hogy más országok bekebelezése, az érintett népek akarata ellenére, éppen akkor, amikor a korszellem a nemzeti önrendelkezésről szólt, nem erősíti, hanem éppen ellenkezőleg, gyengíti a birodalmi államhatalmat. Teljes mértékben Ausztria-központú gondolkodása miatt nem mérhette fel a nemzeti függetlenségükért küzdő, szélsőségesen nacionalista balkáni népekben ébredő ellenszenv következményeit. Conrad von Hötzendorf gyakran javasolt nagyszabású haditerveket, melyeknek megvalósítása irreális lett volna. Gyakran hagyta figyelmen kívül a terep és az időjárás okozta gyakorlati nehézségeket. Az általa felvázolt haditervek sokszor alábecsülték az ellenség erejét, így például a szerb haderő sokkal hatékonyabban működött, mint amire Conrad számított. Figyelemre méltó, hogy az olasz fronton végrehajtott offenzívái kevés eredményt hoztak, hatalmas saját emberveszteségek mellett. E tévedések következményei az első háborús évben katasztrofálisan meggyengítették az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregének ütőképességét. Ausztria-Magyarország hadi sikereinek nagy részét csak masszív német támogatással tudta elérni, ami a saját hadvezetést egyre növekvő mértékben kiszolgáltatta és alárendelte a német vezrékarnak.
Másfelől még brit történészek egy része (így pl. Cyril Falls) úgy látja, hogy Conrad von Hötzendorf tábornagy az I. világháború legjobb stratégájának tekinthető. Kiváló haditerveket dolgozott ki, a keleti front legtöbb sikeres német offenzívájának tervét Hötzendorf dolgozta ki. Sok kutató Franz Conrad von Hötzendorfot a katonai tervezés igazi katonai géniuszának tekinti.

Kiegészítés a hosszú kések éjszakájához

A „hosszú kések éjszakájá”-nak feldolgozása látható a képen. A karikatúra azt szemlélteti, ami valójában történhetett. Hitler valóban revolverével vett részt az akcióban. A Hitler mögötti alak Goebbels. A kép jól szemlélteti a propagandaminiszter jellemét.
Mellékletként egy kép, ami ide illeszthető, és ami valószínűleg megihlette a karikatúristát Goebbelsel kapcsolatban.

A kép 1934 márciusában készült, a Berlini Nemzetközi Automobil – kiállításon. A kép jobb szélén Hitler, mellette közvetlenül Göring.

A hosszú kések éjszakája

Egy kis kiegészítő anyag a 8.-osok számára!

1933. január 30-án a köztársaság elnöke kinevezte kancellárrá a legnagyobb párt vezetőjét, Adolf Hitlert, aki koalíciós kormány élén kezdte meg kormányzását. Február 1-jén Hindenburg feloszlatta a parlamentet, és új választást írt ki március 5-ére. Február 27-én kigyulladt a parlament épülete, a Reichstag. A nácik a gyújtogatással a kommunistákat vádoltak, vezetőiket letartóztatták és 13,3%-os eredményüket megsemmisítették. Az újonnan megválasztott parlament első ülésén Hitler beterjesztette a felhatalmazási törvényjavaslatot, amely lehetővé teszi a parlamenttől független törvényhozást, a kormány számára. A képviselők ezt 2/3-os többséggel elfogadták, így megnyílt az út a totális diktatúrához.

Hitler a kommunisták után betiltotta a szociáldemokrata és a polgári pártokat is, s 1933 nyarára létrehozta az egypártrendszert. Novemberben ismét választást rendeztek, de ezen csak a náci párt indulhatott, így megszerezte a szavazatok 92,2%-át.

A hosszú kések éjszakája

A hatalomátvétel után felszínre kerültek a párton belüli ellentétek. A csaknem 4 millió fegyveres tagot számláló SA köreiből egyre többen követelték a szociális viszonyok átalakítását. Ezzel együtt Röhm, az SA vezére fel akarta számolni a nagy hadsereget, és saját fegyvereseiből akart újat szervezni. Ugyanakkor az SA folyamatos erőszakoskodásai miatt egyre többen követelték Hitlertől a rohamosztagosok megfékezését.

Hitlernek lépnie kellett. Mindenekelőtt kiegyezett a hadsereg vezetőivel, és az SA félreállításáért cserébe megkapta ígéretüket, hogy Hindenburg halála után támogatni fogják az államfői hatalom megszerzésében. Az SA megfékezésével meg lehetett nyugtatni a nagytőkéseket is.

Ilyen előzmények után került sor a hosszú kések éjszakájára, 1934. Június 29-30án, melynek során Hitler parancsára több mint ezer politikai gyilkosságot hajtottak végre. Megölték többek között Röhmöt, Strassert és Schleichert is. Az akciót az 1923-ban létrehozott SS (Schutzstaffel = védcsapat) és a Gestapo (Geheime Staatspolizei = titkos államrendőrség) hajtották végre. 1934-re a Heinrich Himmler vezette SS Hitlerhez feltétlenül hű fegyveres erővé vált. Az esemény után többen is azt hitték, hogy a náci párt megszabadult szélsőséges csoportjaitól. Hindenburg augusztusban bekövetkezett halála után azonban Hitler megszűntnek nyilvánította az elnöki tisztséget, s mint birodalmi vezér (Führer), magához ragadta az államfői jogokat is. A Führer ezután népéhez fordult és megkérdezte, hogy elfogadja-e új tisztségében. A szavazók 90%-a igennel válaszolt.

Az ókori keleti vallások hitvilága

1. Mezopotámia vallása


Az ősi vallási kultúrák komplex, jól tagolt hitrendszerekké, mitológiai és rituális építményekké válásának - minden bizonnyal valamikor a neolitikum idején bekövetkezett - folyamatát ma sem tudjuk hiteltérdemlő módon rekonstruálni. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ez a változás a földművelés, az öntözéses gazdálkodás, a városépítés, az államszervezés folyamataival és az írásbeliség megjelenésével egyidőben ment végbe, mégpedig időben legkorábban a 'magaskultúra' bölcsőjének számító Közel-Kelet, a 'Termékeny Félhold' térségében. Mint időben legelsők, Mezopotámia és Egyiptom vallásai bizonyultak meghatározónak a világ, elsősorban pedig a nyugati világ vallásfejlődése szempontjából; ezek az ókor végével eltűnő vallási rendszerek szolgáltak alapjául a görög-római és a zsidó-keresztény vallásfejlődésnek is, peremkultúráik, mint a sémi és az indoeurópai világ, a szíriai és az iráni fejlődés révén szinte ez egész későbbi vallásfejlődés keretét és menetét meghatározták.

Közülük is a legősibb, a mezopotámiai kultúra vallástörténete a Kr. e. 4. évezred elején veszi kezdetét. Ez a térség - sumer, akkád, babilóni és asszír korszakában - többé-kevésbé egységes vallási világot, mitológiai rendszert teremtett, amely régészeti emlékek sokaságát és írott források, vallási szövegek tömegét hagyta az utókorra. Elsőként a sumerek folytattak öntözéses földművelést, a városépítés és az írás feltalálását pedig már ők maguk is vallási ténynek, istenektől kapott, az emberek közé aláereszkedett képességnek tartották. Sumer legősibb vallása termékenységkultusz volt: központi alakjai a vegetációt, a termést, az életet és a halált szimbolizáló istenpár, Inanna (az akkád Istár) és Dumuzi (az akkádban Tammúz). Kettejük szerelme és násza az élet folytonosságának biztosítéka, az emberi közösség létének alapja. Inanna és Dumuzi termékenység-kultusza mellett azonban már a sumer és akkád korszakban - a Kr. e. 4.-2. évezredben - más isteneknek is hódoltak a folyamvölgyek városaiban. A teremtő- és égistenek sorában tisztelték az ég, a föld és az alvilág istenét Anut, Enlilt és Enkit, akik a mítosz szerint kiemelték a káosz örvényéből a világot. Valójában ők hárman a mezopotámiai pantheon főistenei; alakjukkal csak a késői időben tud Istár, Tammúz és néhány más isten tisztelete vetélkedni. A három főisten népes istenvilág élén áll a mitológiai szövegek szerint: az égiek családjában vannak csillagistenek, mint Szín hold- és Samas napisten, Istár termékenységistennő pedig a Hajnalcsillag istennőjeként is szerephez jut. Mezopotámia egyes városainak, törzseinek, népeinek is vannak az ősidőkben saját isteneik, mint ahogy a főbb termények, mesterségek is egy-egy istent tisztelnek patrónusuk gyanánt. Tammúz pásztoristen, Niszabá a gabona úrasszonya, a megistenült hérosz, Gilgames pedig az írás, a kormányzás ura. A halál felett Nergál és Ereskigal, az alvilág istenei uralkodnak, a 'fiatal istenek' sorában pedig Marduk, a tudás ura, a sors, a jövendő tudója és őrzője, a késői kor pantheonjának főistene a leghatalmasabb.

Az eredetileg párhuzamos sumer és akkád vallásfejlődés már a Kr. e. 2. évezredben, a két nép együttélésével erős szinkretizmushoz vezetett, amelyet csak serkentett az a tény, hogy a következő időkben nomád népek egymást követő hullámai nyomultak be a gazdag folyóközbe. A babilóni és asszír idők előzményeképpen a két ősi istenvilágot egyesítették, egymásnak megfeleltették, a mítikus hagyományt pedig összedolgozták. Az így kialakuló forma szerint Mezopotámia vallása áldozatbemutató politeizmus, a termékenység-, az agrár- és az asztrális kultuszok erős jelenlétével, tudományosan is kidolgozott mitológiával, teológiával, amely virágkorát a babilóni és asszír korszakban, a Kr. e. 2. évezred vége után élte. A mezopotámiai felfogás szerint a világot Anú, Enlil és Enki alkotta meg, szétválasztva a vizeket és a szárazföldeket és legyőzve a káosz erőit, az élőlényeket, közöttük az agyagból gyúrt embert pedig a mítosz legnépszerűbb magyarázata szerint Marduk hozta létre és rendelte munkára valamint az istenek tiszteletére. Az emberiség ekkor nyert eredeti rendeltetése az istenek 'ellátása'; Marduk bölcs gondoskodása és a szerelmes istenpár, Istár és Tammúz násza tartja mozgásban a világot, tartja fenn az életet, amelyben az ember célja az istenek által adott rend és bőség megőrzése, szakadatlan ujraalkotása.

A korai sumer időkben, amikor még javában dívott az emberáldozat szokása is, a mezopotámiai ember hitt valamiféle túlvilágban, a lélek halhatatlanságáról és túlvilági sorsáról azonban nem rendelkezett szilárd fogalmakkal. Későbbi időben az ellenségei által megölt de szerelme, Istár által az alvilágból visszahozott, feltámasztott Tammúz mítosza azt mutatja, hogy a lélek élete, a halál utáni élet, a feltámadás gondolata is felmerült a vallási eszmék sorában. A mitológiai irodalom különben számtalan olyan elemet is megőrzött, amelyek a későbbi nyugati vallásfejlődés szempontjából alapvető fontosságúak: a bibliai teremtéstörténet párhuzamait ugyanúgy megleljük ebben a hagyományban, mint ahogy a vízözön legendájának archaikus változatát is.

Ami a hívő élet mindennapjait illeti, a mezopotámiai társadalom sokáig szakrális alapon szervezett világ volt, amelyben a szentély és annak gazdasága a város, az állam gazdasági és politikai rendjének alapját jelentette, a legrégebbi időkben pedig a főpapi funkciók birtokosai egyben királyok is voltak. Sumerek és akkádok egyaránt szentélyeket, templomokat emeltek isteneik számára. Az épület belsejében őrizték az istenség szobrát, aki körül hivatásos papi rend végezte a szolgálatokat. A templomok papsága matematikával, földméréssel, irodalommal is foglalkozott, a szentélyek területén pedig mitológiai szövegeket, szertartási és isten-jegyzékeket őrző könyvtárak, az irnokokat képző iskolák voltak. A szentélyek mindennapi élete az étel-, termény- és illatáldozatok bemutatásából állt. Jeles ünnepeken körmenetben vitték ki lakhelyükről az istenek szobrait és nagy népünnepélyeket tartottak a tiszteletükre a vallási élet csúcspontjai pedig az ismétlődő termékenység-szertartások voltak. Történetileg elsőként Mezopotámia hagyományában rendelkezünk adatokkal a bensőséges isten-ember kapcsolat kifinomult és intím formájának, a személyes imának, már-már vallásos párbeszédnek a létét illetően: különösen a késői korból bőségesen maradtak fenn olyan szövegeink, amelyek már nem a kollektív liturgia, hanem a személyes vallásosság termékei.

A korai időszakban a legfontosabb istenek tiszteletére különleges, lépcsőzetes torony-templomokat, ziqquratokat is emeltek a templomkörzetekben, amelyek talán asztrális szimbólumokként és figyelőpontokként is fontosak voltak és amelyek egyikének emléke a 'bábel tornya' motívuma révén a Bibliába is átkerült. Mezopotámia egész vallási kultúrája azon a nézeten volt, hogy a 'táblákra írt' sors még az istenek előtt is ismeretlen - talán csak Marduknak, a 'jövő urának' van bepillantása az elkövetkező történésekbe. Alapvető vallási tevékenység volt tehát a jövő fürkészése: hatalmas jós- és ómen irodalom őrzi annak emlékét, hogy előjeleket kértek, állati belsőségekből, elsősorban májból jósoltak.

Elődeikkel ellentétben Mezopotámia lakói igen nagy jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy vallási eszméiket, gondolataikat írásban is rögzítsék. Szent könyveket, kánoni irodalmat nem alkottak ugyan, hiszen sem isteni kinyilatkoztatásban sem mértékadó tanító tekintélyben nem hittek, de mitológiai hagyományaikat nagy gonddal építették és ápolták. Alkotásaik sorában különösen jelentős az 'Enuma elis...' kezdetű szöveg, amely a világ keletkezésének történetét beszéli el, vagy a 'Gilgames-eposz', amely a teljes folyamvölgyi hagyomány költői, epikus foglalata. Ebben az évezredeken át fennálló vallási világban természetesen a fejlődés jeleit, határozott tendenciáját is megfigyelhetjük. A politikai változásoknak megfelelően alakult, formálódott maga a pantheon: a győztesek istenei a vesztesek partónusai fölé kerekedtek a mitológiai elbeszélések szintjén is, ahogy a gyakorlatban is az történt: a leigázott város istenének szobra a győzelmes isten templomába kerül át, mintegy annak hatalma alá kerül. A mezopotámiai vallástörténet maradandó tendenciája viszont néhány isten felemelkedése, már-már monolátrikus szerephez jutása. Marduk kultusza a Kr. e. 1. évezredben így már egyértelműen meghatározó, de Assur vagy Nabú istenek 'karrierje' is ilyen belső vallásfejlődési jelenségekkel hozható összefüggésbe.

Az a vallási hagyomány, amelyet a mezopotámiai térség évezredeken át felhalmozott, csak lassan enyészett el. A perzsa korban háborítatlanul élt tovább Marduk monolátrikus vallásossága, magának a hitrendszer egészének belső válságát azonban a mágikus és rituális elemek elhatalmasodása mutatja. Mindent eggybevetve a mezopotámiai vallástörténet késői korszaka túlnyúlik a hellenisztikus időkön is: az utolsó, a hagyományokat még ápoló templomok működése csak a római és a szászánida időszakban szűnt meg.


2. Egyiptom vallása és mitológiája


Egyiptom történelme és írásbeliségének története a Kr. e. 3. évezred elején, a Nílus menti korábbi fejedelemségek birodalommá való egyesítésével párhuzamosan kezdődik. Vallási régmúltjáról való tudásunk legősibb emlékei is ebből az időből valók: a korai óbirodalmi korszak vallástörténeti anyagában lokális, városi védistenek sokaságát találjuk, akiknek totemisztikus tiszteletéről a későbbi egyiptomi istenvilág állatalakos ábrázolásainak gazdag szimbolikája tesz tanúbizonyságot. Ennek a periódusnak a jellegzetessége, hogy még hiányzik nem csupán az egységes pantheon, de az istenalakok közötti, később oly természetes specializáció is: egy-egy település patrónusa övéi földjén minden fontos égi feladat birtokosa, isteni szerep betöltője. A birodalom kialakulásával lassan kiformálódó pantheon élére is két jelentő város védistene kerül: Memphis és Théba istene, Amon és Ré eredetüket tekintve egyaránt nap-, bika- és termékenységistenek, akiknek alakja már az óbirodalmi időkben Amon-Ré néven egyesül. Attributumaikból is következik, hogy e kettős főisten felemelkedése mögött a termékenység-vallás elemeit kell keresnünk: maga a főisten alapvető életelvet és nemzőerőt testesít meg. Mivel Egyiptom létének alapja a Nílus, nem meglepő, hogy már a korai időben megfigyelhetjük a Nílus-isten és a Földistennő jelenlétét a mitológiai hagyományban. A késői teológiai spekuláció szerint egyébként a világ két ősi isten-pár, Su és Nut, Geb és Tefnut nászának gyümölcse: az ő egyesülésükből származik az ég és a föld, a levegő és a víz elválása. A mítosz az ember megteremtését a gyakran Amonnal azonosított Ptah nevéhez kapcsolta, az alvilág pedig a legtöbb szöveg szerint a sakálfejű Anubisz birodalma. Az istenek második generációjából való a termékenység- és Nílus-isten, Ozirisz és női párja, a termékeny anyaságot és Egyiptom életadó földjét is megjelenítő Ízisz. Ők ketten testvérek, de férj-feleség is; ellenségeik egy ugyancsak testvér-házaspár, Széth, a forró sivatagi szél ura és Neftisz, a terméketlen sivatag úrnője.

Az egyiptomi mitológia egyik központi motívuma is az e két istenpár között kibontakozó, a természetben évről évre megismétlődő küzdelem. A féltékeny Széth megöli Oziriszt, szétdarabolt testét pedig az alvilágra veti. Ízisz férje keresésére indul; aláereszkedik az alvilágba, összeilleszti a szétvágott testet, majd szerelmével új életre kelti azt. Ebből az életet fakasztó ölelésből származik Hórusz, az ujjászülető világ ura, akit napkoronggal vagy az égbe emelkedő sólyom képében ábrázolnak. Az egyiptomi ember ebben a történetben saját világára ismert: Amon napisten az élet forrása; Ozírisz és Ízisz násza a természet tavaszi ébredése, Ozírisz halála pedig a száraz évszakkal elkövetkező ínség ideje. A Nílus által fakasztott élet és a forró sivatagi szél keltette halál ciklikussága Egyiptom létének alaphelyzete, vallásának, mitológiájának motívuma is. Egyiptom liturgikus életének csúcspontja évről évre az Ozírisz-Ízisz mítosz felidézése volt: a feltámadó és meghaló isten már a legősibb időktől élet és halál a természetben és az emberi életben is zajló küzdelmét szimbolizálta. Mindez nem homályosította el az idők során Amon-Ré istenkirályi kultuszát, sőt Horusz 'megdicsőülését' is igyekeztek egy idő után a napistennel való egyesülésként értelmezni. E főalakok mellett a kozmikus istenek alig jutnak szerephez a pantheonban, a helyi istenek, a városi és kultúr-héroszok jelentősége azonban a népi vallásosság világában egészen az ókor végéig töretlen maradt. Tudunk viszont egy olyan pillanatról az egyiptomi vallási kultúra történetében, amely szinte minden értelemben titokzatosnak és magmagyarázhatatlannak számít. Kr. e. 1370 körül az Egyiptomot már-már isteni hatalommal kormányzó fáraó, IV. Amenhotep - talán az állami kultusz és az Amon-papság befolyását csökkenteni akarva - vallási reformot vezetett be. Ő is egy régóta ismert isten, Aton, a fénylő napkorong kultuszát tette hivatalossá; Amon nevét Atonéra iratta át a hivatalos szövegekben, a régi papság helyébe új, az elvont 'napkorong-isten' hitét népszerűsítő papságot állított, magához személytelen égitest-istenéhez pedig költői szépségű himnuszokat írt. A sok vallástörténész által monoteista kísérletnek ítélt reform a fáraó halálával elbukott: helyreállt a pantheon hagyományos rendje, az újbirodalmi korban pedig Amon hite már erősebb, mint valaha volt. A késői kor birodalmi vallásossága ismét változik: nagy népszerűségre jutnak az asztrál-kultuszok, a csillaghit és az asztrálmágia. Ebben a korban erősödnek fel az egyiptomi hitvilág korábban is fontos elemei: a theriomorf, állatalakú istenek imádása, a ráolvasások és varázslatok divatja, az öncélú ritualizmus.

Egyiptom népe is monumentális templomokat emelve, azokban istenei szobrát őrizve gyakorolta vallását. A legfontosabb szentélyeket Amon tiszteletére emelték, de minden valamirevaló istennek megvolt a maga lakhelye, városa. Templomaik mélyén az egyiptomiak isteneik szobrát őrizték, a szentély körzetét pedig vízmedencékkel, kertekkel, ligetekkel vették körül. Az áldozatok zöme itt is ételfelajánlás, de kedveltek voltak a körmenetek, látványos vizi szertartások is. A vallási élet irányítását papi réteg végezte, amely az idők során komoly politikai és gazdasági hatalomra is szert tett. Az ő kezükben volt az írás ismeretének és a tudományok művelésének privilégiuma, ám még hadvezérként is gyakran találkozunk főpapokkal. Egyiptom vallási életének igazi irányítója azonban a fáraó, az uralkodó. Istenek gyermeke, 'az ifjú Hórusz' ő, aki földi halála után a pantheon magasába emelkedik.

Egyiptom történetéből következően a hellenizmus kora előtt szinkretisztikus jelenségeknek alig találjuk a nyomát, hiszen ez a civilizáció meglehetősen zártnak és védettnek bizonyult évezredeken át idegen hatásokkal szemben. Ez a nagyfokú stabilitás is okozhatta persze, hogy igen sok archaikus elem őrződött meg ebben a kultúrában; nem pusztán a természethez való közelség élménye, de ősi totemisztikus és fetisisztikus eszmék sokasága is. Volt azonban Egyiptom hitének egy olyan különleges vonása, amely azóta is felkelti a vallástörténészek figyelmét. Míg a kortárs civilizációkban a halál utáni élet, a lélek továbbélésének gondolata alig, vagy csak későn bontakozott ki, addig Egyiptom hitének a gazdag túlvilághit adja igazi karakterét. Már az óbirodalom monumentális piramisai is arról tesznek tanúságot, hogy a halál utáni élet kérdése alapvető jelentőségű; a mitológiai szövegek, a szertartások sokasága ugyanezt támaszta alá. Jellemző az is, hogy az egyiptomi hitvilág aprólékos leírását is a halottkultusz szövegeiből ismerjük: a Menphiszi és a Thébai teológia témája zömében a túlvilági élet, a 'Halottak könyve' anyaga pedig az egyiptomi hitvilágról szóló legfontosabb forrásunk.

A halottkultusz kiindulópontja az a meggyőződés, hogy az emberben őt túlélni képes eleven lélek lakozik. Ez a lélek két összetevőből áll, amelyek a halál pillanatában elszakadnak egymástól. Ka, az ember árnyképe ('hasonmás-lelke'), aki a test közelében marad, Ba pedig a halál után emberarcú madár képében az égbe száll. Ba időről időre visszatér az alvilágból, hogy ellenőrizze a halottról való megfelelő gondoskodást. Ez a hiedelem a magyarázata annak, hogy az egyiptomiak szinte kínos gonddal készítették fel halottaikat az utolsó útra. A tetemet - ha arra mód volt - mumifikálták, értéktárgyait, használati eszközeit pedig mellé helyezték, a belsőségek és a vele maradó lélek, a Ka számára pedig külön helyet készítettek. A közrendű emberek sírjaiba apró szobrocskák is kerültek, hogy az elhalt helyett a túlvilágon ők dolgozzanak. A Halottak könyve szerint egyébként a holtak lelke isteni révészek közreműködésével vizi úton érkezik az alvilágra: a halotti szertartás során a sírba helyezett bárkák is ezt az utolsó utat jelképezik.

Megkülönböztetett gondoskodás járt ki az istenek fiainak, a fáraóknak. Jelképes ritusok után, gondosan mumifikálva került testük a piramis halotti kamrájába vagy a Királyok völgye valamelyik sziklasírjába. A fejedelmi holtat kísérő pompa és gazdagság a fáraó égbe emelkedését készíti elő: az uralkodó lelke 'Hóruszként a Napba száll', ahol maga is istenné, Ozirisszé változik. Az előkelők lelkéről való gondoskodás a fáraói temetés kicsinyített mása: itt is mumifikálják a holttestet, gazdagon mellékletezik, az pedig kitüntetésnek számít, ha a végső nyughely a fáraó sírjának közelében van. Maguk a holt lelkek egyébként háborítatlan békében és nyugalomban élnek az istenek által áthatott túlvilágban: a közrendű tragédiája éppen az, hogy számára ez a lehetőség csak vágyálom marad.

A hellenisztikus és a római korban az egyiptomi vallási kultúra sajátos változásokon esett át. A hagyományos pantheon alakjait ebben az időben szinkretisztikus módon azonosították a görög világ isteneivel, az egyiptomi mitológia elemei pedig szervesen épültek be a görög mediterrán világ hitébe. Ennek a folyamatnak a legfontosabb állomása Ozirisz és Ízisz hagyományos mítoszának a hellenisztikus világban való átformálódása volt; a két isten eredeti mítosza ezekben a későbbi időkben a 'meghaló és feltámadó istenek' mitológiai hagyományának folytatása volt.


3. Szíria és Irán ősi vallásai


A Szíria és Kanaán területén élő sémi népek a nyelvcsalád nyugati ágához tartoznak. Ez a világ kultúrák sajátos kölcsönhatásának területe volt már a Kr. e. 2. évezredben: kelet felő a mezopotámiai, nyugatról az egyiptomi, északról a hetita civilizáció érdekvilágának pereme volt. Szíria népei nomád, törzsi hitek formájában az őssémi vallási világ elemeit építették tovább, prófétáló, extatikus vallásosságuk azonban lényeges pontokon különbözött is a környező civilizációk statikus, a pantheon és az állami kultusz mindenhatóságáre épülő világától. A térség politikai viszonyai a vallási integrációt eleve lehetetlenné tették: a térségben vagy idegen hódítók országoltak, vagy olyan apró város-királyságok álltak fenn, amelyekben a politikai szaparatizmus természetes, a vallási világra is kiterjedő volt.

A terület ősi vallási világát Ugarit szövegei, a főníciai feliratos hagyomány és az ószövetségi anyag alapján ismerjük. A terület hitvilága a pásztornépek természet- és termékenységvallásának elvei szerint alakult, amelynek anyagát főleg a hellenisztikus korszak irodalmi forrásai alapján ismerjük. A térség népeinek pantheonja élén, mint főisten Él áll, a teremtés ura, akit gyakran - a termékenység szimbólumaként - bika alakjában ábrázolnak. Haragvó, a világtól távolságot tartó isten ő, akinek feleségével, Asérával megélt nászából származnak a többi istenek is. Maga Él elvont, általános vonásokat viselő alak; női párja, Aséra viszont közvetlenül is jelen van a mindennapi életben, mint a nőiség és termékenység évi úrnője. A nyugati sémi mitológia fontos és különösen félelmetes alakja Mót, a halál, az alvilág és a pusztító sivatagi vihar istene, akinek tiszteletére még a történeti korban is emberáldozatot mutattak be. A szíriai világ vallási kultúrájában Baál alakja a meghatározó. A mitológiai hagyomány szerint ő néha a felhőkön lovagló viharisten, a villámlás ura, máskor meg égi pásztor vagy a termékenységet hozó eső istene.

Szíria minden városának van saját Baál-ja, aki patrónusként szövetségi kapcsolatban áll népével, Baál aspektusainak száma pedig szerepei, tevékenységei tekintetében is igen bőséges. Alakja mögött alighanem egy őssémi kollektív istenfogalom rejtőzik, amelyet a pillanatnyi helyzetnek, a soron következő kultusznak megfelelően aktualizálnak. Talán innen van az, hogy a bibliai hagyomány sem Baálról, mint egyetlen személyről, hanem a baálokról, mint a térség sajátos istentípusáról beszél. Ha - a klasszikus mitológia rendjének megfelelően mégis egyetlen személynek tekintjük, akkor ő a világot fenntartó, működtető, a gondoskodó és ítélő isten. Égi párja Anat, a termékeny földek úrnője: az ő alakja később - vallási szenkretizmus jóvoltából - azonossá lett Astarte istennővel - a mezopotámiai Istár megfelelőjével - akit a szerelem, a hold és a termékenység úrnőjének, az alvilág királyának és a tudás anyjának is megtettek, Szíria templomaiban pedig - a termékenységet imitáló - szent prostitúcióval ('ez a bibliai 'paráznaság kifejezés' rituális ősforrása) tiszteltek.

A nyugat-sémi népek vallási világának különleges vonása az extatikus prófétaság intézményesülése. Révületre képes jövőlátók azok, akik az istenek üzenetét tolmácsolják a hívek számára, magának a prófétai tevékenységnek a felélesztése pedig a szentély egész közösségének elragadtatásában, orgiasztuikus, extatikus ünnepségek keretében bontakozik ki. Ez az ószövetségi vallásosság közvetlen előképének számító vallásgyakorlat az egész térségben általános: a próféta, mint az áldozatbemutató pap sajátos 'vetélytársa' beépül az udvari kultúra és a népi vallásosság világába is. A Baál-Astarte istenpár mellett a késői ókorban Adon (Adonisz) kultusza vált igen népszerűvé, a maga különösen egzaltált, véres kultuszával, öncsonkító, már-már őrjöngő vallásosságával. A szíriai népek fontos istene még Dagon gabonaisten vagy a föníciai-karthagói világ főistene, a hadisten Moloch is. Szíria népeinek szokásai közé tartozott egyébként, hogy a kőtemplomok mellett szabadtéri oltárokat állítottak; isteneiket szent hegyeken és ligetekben is tisztelték, állat- és illatáldozattal vettők körül, egész vallási világuk pedig - a külsőségek tekintetében mindenképpen - Izrael ősi hitével mutat hasonlóságot.

A mezopotámiai kultúrkör másik perifériája, az iráni fensík már a Kr. e. 2. évezred óta ápol ugyancsak önálló, bár erős mezepotámiai hatásokat is mutató hagyományokat. A régi Elám vallása szerkezeti tekintetben a sumer-akkád pontos megfelelője, talán csak annyi különbséggel, hogy az istenek más, indoeurópai eredetű neveket viselnek. Irán hitének eredeti vonásai csak az Akhaimenida-kortól válnak nyilvánvalóvá. Ennek a korszaknak a vallásosságát egy ősi, az árja népek közös hitéből táplálkozó gyűjteményből, az Avesztából ismerjük, amely a Zagrosz vidékéig nyomuló nomád iráni törzsek himnuszainak és szertartási szövegeinek gyűjteménye. Ennek a szövegekből kibontakozó vallásnak a legkorábbi rétege a nomád népek hitvilágának sajátosságait mutatja: központi eleme a nap- és tűzimádás, a termékenység- és bika-kultusz, a harcos és harcias elemek hangsúlyozása az isteni és az emberi világban. A korai, istenekben bővelékedő pantheon központi alakja Mithrá, a későbbi Mithrász, a teremtő napisten, minden élet forrása. A klasszikus kor perzsa vallásában azonban az ősi napisten elveszítette vezető szerepét: a népes istenvilág legfontosabb alakjává Ahuramazdá vált, a teremtés ura, a jóság és okosság patrónusa, az ember megalkotója és gondviselője. E két istenalak mellett - főleg a párthus korban nagy jelentőségre jut Anáhitá istennő kultusza; ő a vizek, a termékenység és a nemzés úrnője.

A Kr. e. 6. században Irán népei vallási reformot éltek át. Ekkor lépett fel már-már prófétai hithirdetéseivel Zarathusztra, akinek nevéhez és reformjához nem pusztán Irán vallási megújulása, hanem az egyetemes vallástörténet számára is fontos új hitfelfogás megjelenése kapcsolódik. Tanítása nyomán alakul ki a perzsa vallási dualizmus sajátos, a környező népek vallási világára - így a zsidóságra és a majdani kereszténységre - is hatást gyakorló modellje. Az alapgondolat az, hogy a világban két főisten, Ahuramazdá, a tűz, a fény és a teremtés ura és Ahra-Mainiu (Ahrimán), a sötétség, a gonoszság és a pusztulás fejedelme állnak szemben egymással. Mindketten számtalan kis istenből, angyalból, démonból álló hadsereg élén állnak és számtalan ütközetet vívnak egymás ellen, egészen addig, amíg - és ez egyben a világ történelmének beteljesülése is - el nem érkezik a Jó, a Fény végső diadala. Az embert a jó és a rossz erői egyaránt a maguk szolgálatába akarják állítani ebben a küzdelemben, a jó oldalára állók jutalma pedig Ahuramazdá győzelmének elérkeztekor égi boldogság lesz. Minden embernek személyesen kell döntenie életében, hogy melyik oldalra áll; ezen múlik, hogy a halál után a világosság vagy a sötétség birodalmába jut-e a lélek, amelynek - megmérettetésként egy kardpende élén kell megtennie a Fény Birodalma felé vezető utat. A lélek előzetes megtisztításának azonban már a földi életben is van eszköze: ez Ahuramadzá attributumának, a Szent Tűznek az imádása, a rituális élet gerincét adó tűzáldozatokon való részvétel. A hitélet irányítását egyébként elkülönült, hivatásos papi rend végezte: ők voltak az eredetileg alighanem méd eredetű mágusok, akik a vallási élet irányításán túl tudományos kérdésekkel is foglalkoztak, alkalmanként igazgatási és politikai szerepet is vállaltak. Ők készítették azt a szent italt is, amelynek fogyasztása a tűzáldozat kiegészítője, a vallási élet alapja volt, de jóslással is foglalkoztak. A környezet szokásaihoz képest szokatlan, hogy a perzsák isteneiket nem ábrázolták és tiszteletükre templomokat, szentélyeket sem emeltek. Az égieket így csupán asztrális szimbólumok segítségével idézték fel művészetükben, vallási építészetük pedig síremlékek emelésére korlátozódott. Maga a tűzszertartás szabad ég alatt, terraszokon vagy természetes magaslatokon emelt oltárok körül zajlott; ezeken az oltárokon égett a szent tűz, amelynek lángját a mágusok őrizték.

A hellenizmus idején és a késői ókorban is fennmaradt Irán és vele a helyi vallási kultúra folytonossága, bár némi szinkretizmus görög hatásra már megfigyelhető a késői párthus és a szászánida korszakban. Lassú hanyatlás után a perzsa vallás története a muszlim hódítás korában, a Kr. u. 640-es években ért véget. Ma már alig néhány százezer a tűzimádók egykori leszármazottainak, a parsziknak a száma: ők sem Perzsiában, őseik földjén, hanem Indiában, Bombay környékén tudták átvészelni az idők viharait. A perzsa vallás hatása elenyészte ellenére is igen fontosnak bizonyult viszont a zsidó-keresztény vallási kultúrában. Ide mutatnak a keresztény angyaltan gyökerei, a jó és rossz dualizmusát érintő teológiai spekulációk és azok a fénymisztikával is kapcsolatos törekvések, amelyek keresztény környezetben döntően gnósztikus formát öltöttek.