III. András (1290-1301) halálával férfiágon kihalt az Árpád-ház, s a nőágon rokon dinasztiák között megkezdődött a trónért való küzdelem (Anjou Károly Róbert, Premysl Vencel, Wittelsbach Ottó). Az interregnumnak (uralkodó nélküli időszak) nevezett időszakból (valójában mindhárman megkoronáztatták magukat) a pápa, a magyar főpapság és az itáliai bankárok támogatásával rendelkező nápolyi Anjou Károly Róbert került ki győztesen. Károly Róbert (1308-42) stabilizáló belpolitikája mellett (kiskirályok legyőzése, gazdasági reformok) hozzálátott Magyarország külpolitikai megszilárdításához is. Aktív szerepet vállalva a térségben - felhasználva családja dinasztikus kapcsolatait - hozzáfogott a déli befolyási övezetek visszaszerzéséhez. A bandériumokból, kunokból álló megerősített sereggel sikerült helyreállítania a macsói bánságot (1317-19), az Al-Duna két legfontosabb várát (Nándorfehérvár, Galambóc) elfoglalta a szerbektől. Horvátország és Dalmácia visszahódítása nem járt sikerrel (velencei védnökség), Bosznia viszont az Anjou-ház megbízható vazallus-állama lett. A Havasalföld meghódítására tett kísérlet kudarcot vallott (Basarab, havasalföldi vajda győzelme 1330), az osztrák-magyar viszony is megromlott. Károly Róbert északon talált szövetségesekre a cseh- és lengyel dinasztiáknál (Luxemburg, Piast). A magyar-lengyel szövetség az Anjouk külpolitikájának fontos pillére maradt mind Lokietek Ulászló (1306-1333), mind fia, III. (Nagy) Kázmér lengyel uralkodók idején. Magyar segédcsapatok többször támogatták a lengyelek háborúit (Német Lovagrend, tatárok, litvánok ellen). A dinasztikus házasságok még szorosabbra fűzték a szövetséget: Károly Róbert – korán elvesztett első három felesége után – feleségül vette Ulászló leányát, Erzsébetet (1320), akitől öt fia született. E sógorságnak is köszönhető Lajos későbbi lengyel királysága. Az Anjou-Luxemburg viszony is szívélyes volt. Luxemburgi János (1310-46) csapatai segítették Károly Róbertet a Csák Máté elleni küzdelemben, majd az osztrák-magyar viszony megromlása is közelebb hozta a feleket, hiszen a Luxemburg-Habsburg kapcsolat tartósan rossz volt. A visegrádi királytalálkozón (1335) nemcsak a cseh-lengyel kapcsolatban meglévő feszültségek enyhítését tudta elérni Károly Róbert, hanem megalapozta a három ország térségi együttműködését is. Gazdaságpolitikai döntéssel – fellépve az osztrák hercegek ellen – Bécs árumegállító jogát semlegesítették, új német területre vezető út megnyitását határozták el. Károly Róbert a nápolyi trón megszerzését is biztosítani próbálta András fiának és nápolyi Johanna eljegyzésével (1333).
Az 1342-ben – apja halála után – 16 évesen trónra kerülő I. (Nagy) Lajos (1342-82, "A lovagkirály") uralkodását állandó háborúskodások jellemezték. Meggyilkolt András öccse (1345) megbosszulására és a nápolyi trón megszerzésére két nagy hadjáratot vezetett (1347-48, 1350-52). Bár győzelmeket aratott, nem tudta megtartani a nápolyi területeket (Helyi erők és a pápa ellenállása, pestisjárvány, földrajzi távolság), visszaszerezte viszont Velencétől Horvátországot és Dalmáciát. Részint a balkáni hegemónia, részint az ekkor már érzékelhető török előrenyomulás feltartóztatása érdekében , a déli határoknál kiépítette a bánságok rendszerét, hűségre kényszerítette Havasalföldet, létrehozta a hűbéres Moldvát, ahol legyőzte a támadó tatárokat (Arany Horda, 1345).
Északon Lajos tartotta magát a bevált békepolitikához, a magyar-lengyel együttműködés még szorosabbá vált. Támogatta a lengyeleket a litvánok elleni harcokban, s a barátságot III. (Nagy) Kázmér halála után (1370) perszonálunió váltotta fel. Lajos magyar uralom alá helyezte Halicsot (1370), kormányzását magyar bárókra bízta.
A magyar-cseh viszonyban Luxemburgi Károly (1346-78) méltó partnere volt Lajosnak (Károly német-római császár is volt), ráadásul rokoni kapcsolat is egymáshoz fűzte őket (Lajos első felesége Luxemburgi Margit volt). A fiúörökös nélküli Lajos lányai házasságával próbálta biztosítani a lengyel és magyar trón Anjou kézben tartását, trónutódlási elképzeléseit azonban nem tudta maradéktalanul elfogadtatni.
Az Anjou-kori Magyar Királyság megerősödéséhez nagymértékben hozzájárult a XIV. századi európai hatalmi vákuum is: 1309-től a pápaság háttérbe szorult (avignoni fogság 1370-ig), a Német-római Császárság meglehetősen gyenge, széttagolt maradt (1356, német aranybulla), a százéves háború lekötötte Angliát és Franciaországot (1339-1453), keleten az orosz térség a tatárok hódítása miatt nem jelentett veszélyt, a Balkánon előrenyomuló török pedig még nem okozott alapvető gondot Magyarország számára. Anjou uralkodóink idején Magyarország nagyhatalommá emelkedett, a fentiek mellett köszönhetően Károly Róbert és I. (Nagy) Lajos erőskezű politikájának, a gazdasági-társadalmi viszonyok kedvező alakulásának.
Az 1342-ben – apja halála után – 16 évesen trónra kerülő I. (Nagy) Lajos (1342-82, "A lovagkirály") uralkodását állandó háborúskodások jellemezték. Meggyilkolt András öccse (1345) megbosszulására és a nápolyi trón megszerzésére két nagy hadjáratot vezetett (1347-48, 1350-52). Bár győzelmeket aratott, nem tudta megtartani a nápolyi területeket (Helyi erők és a pápa ellenállása, pestisjárvány, földrajzi távolság), visszaszerezte viszont Velencétől Horvátországot és Dalmáciát. Részint a balkáni hegemónia, részint az ekkor már érzékelhető török előrenyomulás feltartóztatása érdekében , a déli határoknál kiépítette a bánságok rendszerét, hűségre kényszerítette Havasalföldet, létrehozta a hűbéres Moldvát, ahol legyőzte a támadó tatárokat (Arany Horda, 1345).
Északon Lajos tartotta magát a bevált békepolitikához, a magyar-lengyel együttműködés még szorosabbá vált. Támogatta a lengyeleket a litvánok elleni harcokban, s a barátságot III. (Nagy) Kázmér halála után (1370) perszonálunió váltotta fel. Lajos magyar uralom alá helyezte Halicsot (1370), kormányzását magyar bárókra bízta.
A magyar-cseh viszonyban Luxemburgi Károly (1346-78) méltó partnere volt Lajosnak (Károly német-római császár is volt), ráadásul rokoni kapcsolat is egymáshoz fűzte őket (Lajos első felesége Luxemburgi Margit volt). A fiúörökös nélküli Lajos lányai házasságával próbálta biztosítani a lengyel és magyar trón Anjou kézben tartását, trónutódlási elképzeléseit azonban nem tudta maradéktalanul elfogadtatni.
Az Anjou-kori Magyar Királyság megerősödéséhez nagymértékben hozzájárult a XIV. századi európai hatalmi vákuum is: 1309-től a pápaság háttérbe szorult (avignoni fogság 1370-ig), a Német-római Császárság meglehetősen gyenge, széttagolt maradt (1356, német aranybulla), a százéves háború lekötötte Angliát és Franciaországot (1339-1453), keleten az orosz térség a tatárok hódítása miatt nem jelentett veszélyt, a Balkánon előrenyomuló török pedig még nem okozott alapvető gondot Magyarország számára. Anjou uralkodóink idején Magyarország nagyhatalommá emelkedett, a fentiek mellett köszönhetően Károly Róbert és I. (Nagy) Lajos erőskezű politikájának, a gazdasági-társadalmi viszonyok kedvező alakulásának.
Dr. Paul Kosok szerint a Nazca hátság "a világ legnagyobb csillagászati könyve". Ezt az elméletet követte dr. Maria Reiche, német csillagász és matematikus, aki az 1940-es évek közepétől vizsgálta a rajzolatokat. Meggyőződése szerint a vonalak a Nap, a Hold, a bolygók és a csillagok, egymáshoz képest várható helyzetét jósolták meg, és segítségükkel állapították meg minden évben a vetés pontos idejét, a folyókban a víz megjelenését s az aratás megfelelő időpontját, de használhatták őket a nyári és téli napforduló, a tavaszi és őszi napéjegyenlőség, valamint a nap- és holdfogyatkozások időpontjának kiszámítására is. Azonban az 1968-ban végzett komputeres vizsgálatok nem támasztották alá dr. Reiche teóriáját.
Egyes kutatók hidrogeológiai mérései szerint a minták egy része földalatti vízlelőhelyeket jelöl. Az elmélet szerint a nazca indiánok ezekkel a geoglifákkal jelölték meg azokat a helyeket, ahol víztartalékokra bukkantak, mivel a földtani törésvonalakhoz kapcsolódó források és felszíni kibúvások sokkal megbízhatóbb, és gyakran jobb minőségű vízforrást jelentettek számukra, mint a folyók. A kutatások során szoros összefüggést fedeztek fel bizonyos minták és a hidrológiai jellemzők között. A geoglifák térbeli elhelyezése gyakran egybeesik a sziklaágyban levő földalatti törésvonalakkal, víztartókkal, a törésvonalak nyomvonala fölött trapezoid alakzatokat találtak, amelyeknek a szélessége megegyezett annak a zónának a szélességével, amelyben a talajvíz nagyobb mennyiségben összegyűlhetett és a völgyek irányába folyhatott. A háromszögek olyan területek irányába mutatnak, ahol a törésvonalak hegygerinceket kereszteznek, illetve a geoglifák határát lezáró cikkcakkos vonalak nagy valószínűséggel a víz elfogyását, hiányát jelzik. 
Azonban a rejtélyek további kérdéseket is felvetnek. Például a hatalmas ábrák igazán csak madártávlatból láthatók. Mégis hogy tudták ilyen pontossággal megalkotni őket? Talán már ismerték a repülést, és a levegőből irányították a folyamatot? Az elképzelés, miszerint a nazca indiánok már képesek voltak repülni, két forrásból ered. A környéken talált cserépedények festett képeinek némelyike ábrázolhat akár léghajót vagy sárkányrepülőt is, és sok vonal végén kör alakú "égetőgödröket" találtak, amelyek hőlégballonok felszállóhelyei is lehettek, illetve a sírokból előkerültek olyan szövetek is, amelyek szövése finomabb a mai ejtőernyők alapanyagáénál, és erősebb, mint amiből a hőlégballonokat készítik. Amerikai kutatók léghajót építettek, hogy bebizonyítsák, elméletük nem alaptalan. Olyan anyagokból és technológiával építették meg repülő járművüket, amellyel a nazcák is rendelkeztek. Az 1975-ben tett kísérletben a Condor I. helytállt. A teória tehát lehetségesnek tűnik, de hogy valójában is így történt, még bizonyításra szorul. 
